Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 



Kézai Simon MESTER  MAGYAR KRÓNIKÁJA

Minthogy erősen szíveteken fekszik, hogy a magyarok tetteit ismerjétek, s azt én igazán tudom, gondoskodtam, hogy azon nemzet történeteit mellyek különbkülönbféle irományokban Olasz-, Franczia- és Németországban szerteszét vannak szórva, egy kötetbe szerkeszszem, nem követve Orosiust, ki Ottó császár kedvét keresve, kinek a magyarok különböző csatáikban sok zavart okoztak, könyveiben sokat hamisan koholva az állította, hogy a magyarok lator ördögöktől származtak. Azt irta ugyanis hogy Filimer, a nagy Aldarik góth király fia, midőn Scythia határaira haddal támadt, a mint beszélik, seregében számos asszonyt vitt magával, kiket Alirumnáknak neveznek. S ezeket, minthogy a katonáknak igen alkalmatlanok voltak, csábitásaikkal sokat elvonván közzülök a katonai munkától, a mint mondják, a király tanácsa ezért a sereg társaságából kiverte. Kik is a pusztákon kóborogva végre a Meotis tava partjain szállottak meg, s midőn ott férjeik vigasztalásától elesve hosszasan tartózkodtak, említett Orosius állítása szerént lator ördögök jöttek hozzájok s ölelkeztek velök. S ez ölelkezésből eredtek, mint mondja a magyarok. De hogy állítása nyilván nagy hazugság, bizonyítja először a szent írás, hogy a lelkeknek húsok és csontjok nincs, és hogy “a mi testtől van, test az, a mi pedig lélektől van, lélek az.” De kitetszik, hogy a természet törvényeivel is ellenkezőt mondott; tökéletesen ellenkezik is a valósággal, hogy a lelkek nemzhessenek, mellyeknek nemző tehetség nem adatott. Miből nyilván van, hogy a magyarok is, mint a világ más nemzetei, eredetöket férfitól és asszonytól vették. Ugyanő ott is eléggé túl ment az igazságon, a hol a magyarok harczainak csak szerencsétlen kimeneteleiről látszik emlékezni, a szerencséseket pedig hallgatással mellőzi, mi nyilván való gyülöletét világosan mutatja. A valóságot akarván tehát követni, úgy szerencsétlen mint szerencsés harczaikat beigtatom s meg fogom irni az említett nemzet eredetét, és hogy hol laktak, hány országot foglaltak, s hányszor változtatták lakhelyöket: azonban annak segélyével és kegyelmének eszközlésével, ki mind annak, mi a hold köre alatt és azon túl e teremtett világon él, teremtő, megtartó és megváltó istene, kinek legyen tisztesség és dicsőség mind örökkön örökké.

ELSŐ KÖNYV.

A HÚNOK TÖRTÉNETEI EREDETÖKTŐL ATTILA HALÁLÁIG

S BIRODALMUK FELBOMLÁSÁIG

I. FEJEZET.

A húnok és magyarok eredetéről és ősi lakaikról.

1. §. Bévezetés a magyarok krónikájába.

Hajdan az ó szövetség idejében és most a világ hatodik korszakában különböző irók, különböző történeteket sokszor és sokféle módon irtak le, mint Josephus, Isidorus, Orosius, Gotfridus és mások minél többen, kiknek neveit említenem nem szükség. Én pedig a világ azon korában, kezdtem e munkához, midőn a szeretet meghűlt, a gonoszság eláradott és minden test hajlandóbb vala roszra mint jóra.

3. §. Nemrót Persiába költözik Fiai Hunor és Mogor a húnok és magyarok ős atyjai.

 

Mellőzve tehát az eseményeket, mellyek kezdett tárgyunknak színt adnak, viszsza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kivűl mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kivűl több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és szinre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek. S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

 

4. §. Hunor és Mogor a meotisi ingoványok közzé költöznek.

Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanúl maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenűl, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkűl sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét  Hunor, másikát Mogor vevé nejűl. S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem birta.

 

5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leirása.

Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén, kivervén vagy megölvén, azon országot, mint tudjuk, szomszédaik ellenére mai napig békességesen birják. Scythia tartománya ugyanis Europában fekszik s kelet felé terjed; egy felől az éjszaki tenger, más felől a Rif hegyek zárják be; a forró égaljtól távol esik. Kelet felől Ázsiával van egybe kapcsolva. Két nagy folyóviz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora. Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merűltek, hijábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetüek, bujaságra hajlandók, rablásra áhitoznak, s általában inkább barna mint fejér szinűek. A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van. A Don folyó, mellyet a magyarok Etölnek neveznek, Scythiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, melly is osztán a sikra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig Scythiából ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt, a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. Scythia tartománya hosszában háromszázhatvan, széltében százkilencven stadiumra terjed. S oly erős természeti fekvése van, hogy egyetlen nagyon kicsiny helyen lehet beléje jutni; miért is sem a római császárok, sem Nagy Sándor nem birtak belé jutni, jóllehet megkisérlették vala. Scythiának földe buja, ligetekkel, erdőkkel, legelőkkel ékes, különféle vadakban csuda gazdag és tele. Nyugot felől szomszédai a besenyők és fejér húnok. Az éjszaki tenger körül pedig, melly vele szomszéd, Susdal országáig emberi nemzetnek járhatatlan sivatag erdő van, melly mint mondják nagy messze terűl, hol kilencz hónapon át sürű köd fekszik; ott a napot sem láthatni, hanemha csak junius-, julius- és augusztusban, azt is csak napjában annyi ideig, a mennyi hat órától kilenczig van. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak és griffek fészkelnek s vadászsólyom madarak költenek, mellyeket magyarúl kerecset-nek hívnak. Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolcz tartománya van száznyolcz nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt. Melly jövevények nemzetsége e könyv végén rendre ki lesz téve.

II. FEJEZET.

A húnok Pannoniába jövetelétől a zeiselmauri ütközetig.

1. §. A húnok kapitányairól és hadi szerkezetéről.

Tehát a világ hatodik korszakában a húnok Scythiában laktokban mint a fövény ugy megszaporodván, az Úr hétszázadik esztendejében egybe gyülekezve magok között kapitányokat, azaz vezéreket, vagy fejedelmeket állítának, kik közzűl egy vala Béla Csele fia a Szemény nemzetségből; kinek testvérei Köve és Kadocsa mind ketten kapitányok; a negyedik vezér neve pedig Ethele vala, Bendaguz fia, kinek testvérei Rova Rof, és Buda, mind ketten vezérek valának az Érd nemzetségből, hogy együtt egy szivvel foglalják el a nyugoti tartományokat. S állítának magok között egy Kádár nevezetű birót, a Torda nemzetségből, ki a köz hadi népet ítélje, a visszálkodók pereit igazítsa, a gonosztevőket, tolvajokat, latrokat büntesse; ugy azonban, hogy ha azon biró mértékletlen ítéletet hozna, a község megsemmisítve visszavonhassa, a vétkes kapitányt és birót letehesse, mikor akarja. Mert azon törvényes szokás a húnok vagy magyarok közt Gyeics vezér, Takson fia, idejéig sértetlenűl fen vala tartva. Mielőtt ugyanis a magyarok megkeresztelkedtek és keresztyénekké lettek, a kiáltók a táborokban illy szavakkal gyüjték hadba a magyarokat: Isten és a magyar nép szava, hogy ez s ez nap, ez s ez helyen kiki fegyverben pontosan megjelenjen, a község tanácsát és parancsát meghallani. Valaki tehát a parancsot, helyes okát nem tudva adni, megvetette, az olyat a scythiai törvény karddal vágatta ketté vagy veszett állapotoknak tétette ki, vagy a köznép szolgaságába taszította. Tehát az illyes vétkek és kihágások választották el egyik magyart a másiktól: különben, miután minden magyar egy apától s egy anyától származott, hogyan mondhatnák egyiket nemesnek, másikat nem nemesnek, ha illy esetekért elmarasztalva nem lett volna szolgává.

 

2. §. A húnok bejöveteléről.

A száznyolcz nemzetségből osztán kiválogatták a hadra erős férfiakat, mindegyikből tizezer fegyverest szedvén, s a többit Scythiában hagyván, hogy országukat az ellenségtől őrizzék. S emelt zászlókkal megindúlván a besenyők és fehér kúnok földén átvonulának; azután Susdaliába, Ruthéniába és a fekete kúnok földére nyomulván, végre minden kár nélkűl, az említett népek ellenére, a Tisza vizéig jutának. Melly tartományt körültekintvén az egész községnek tetszett, hogy ne menjenek tovább barmaikkal és cselédeikkel; mert feleségeikkel, sátrakkal és szekerekkel szállottak vala ki országukból.

 

3. §. Macrinus és Veronai Ditrik hadi készületeiről.

S minthogy azon időben Pannoniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedoniát és Dalmatiát a longobárd nemzetből Szabaria városából származott Macrinus hadfolytatásban tanult tetrárkha kormányozta, hallván hogy a húnok a Tisza mellé telepedtek s országát napról napra szaggatják, országa népével rájok támadni félvén, követeket külde a rómaiakhoz, hogy a húnok ellen hadi népet és segítséget kérjen, mert a rómaiak részéről parancsol vala az említett országokban. A rómaiak osztán Veronai Ditriket, alemann nemzetet, emelék önkényt akkor magok fölé királylyá, kit meg is kértek, hogy vígyen Macrinusnak segítséget. Ditrik tehát szives jó lélekkel rá állván, olasz és német sereggel s más nyugoti vegyes nemzetekkel megindulván Százhalomhoz juta, hol a longobárdok Potenciana város alá összegyülekeztek vala s tanácsot tarta Macrinussal, vajon a húnokat a  Dunán átkelve tanyájokon vagy más alkalmas helyen kellene-é megtámadniok.

 

4. §. A tárnokvölgyi, és zeiselmaueri ütközetekről.

Míg hát Ditrik és Macrinus ebben a tanakodásban veszteglettek, a húnok csendes éjszaka a Dunán Sicambriánál tömlőkön átkelének, és Macrinus és Ditrik seregét, melly Potenciánába nem fért s kint a mezőn sátrakban tanyázott kegyetlenűl öldöklék. Melly támadáson Ditrik elkeseredvén, a maga és Macrinus embereinek igen nagy romlásával és veszedelmével ütközetet állván a húnokkal, a Tárnokvölgy mezejére kivonula; e helyt azonban, úgy mondják, hogy a húnokat hatalmasan meggyőzte. A húnok maradványa pedig megfutamodva sátraiba vonult vissza. Mert ebben az ütközetben a húnok közzűl százhuszonötezer ember veszett el, Köve kapitány is ugyanott elesvén. Ditrik és Macrinus katonaságából pedig azokon kivűl, kiket az említett város alatt sátraikban öldököltek volt le, kétszáztizezeren vesztek el. Látván tehát Ditrik, hogy embereiben illy nagy öldöklés esett, más nap hogy az ütközetet vívta, Macrinussal Tulna város felé vonúla. A húnok osztán észrevévén, hogy Macrinus és Ditrik a viadal helyéről táborukat visszavonták, a viadal helyére visszatérve, bajtársaik tetemeit, mellyeket megtalálhattak, és Köve kapitányt az országút mellett, hol a kőbálvány van felállítva, scytha módon ünnepélyesen eltemették s azon táj környékét ezért Köveházá-nak nevezték. Megismervén tehát a húnok, mennyi és millyen a nyúgoti nemzet fegyvere és lelke, neki bátorodva seregökkel Tulna felé indulának, hogy Ditrikkel és Macrinussal megvívjanak. Kiknek jövetelét a mint Ditrik megértette, velök Czézönmaurnál szembe szálla, s reggeltől délestig olly hevesen és dühösen folyt az ütközet, hogy Béla, Réva és Kadocsa dicső hún kapitányok azon viadalban negyvenezered magokkal elestek. Kiknek testeit is onnan visszavivén az említett bálványkőhöz, többi bajtársaik mellé temették. Elesett azon nap Macrinus is a római seregből s minél több német fejedelem, Ditrik homlokán nyillal halálosan megsebesittetvén és csak nem az egész nyugoti sereg fogságba jutván és megszalasztván.

 

5. §. Ethele és Buda uralkodásáról.

Miután a sereg elszéledt, a húnok római módra Ethelét teszik magok fölé királylyá; ki is testvérét Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és birájává tette. Maga pedig alattvalóival magát húnok királyának, világ félelmének, isten ostorának neveztette.

 

6. §. Ethele jellemzése s udvara leirása.

Ethele király ugyanis barna szinű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát. Mert táborában tizezer kaszás szekeret vitet vala különféle müvekkel, mellyekkel a városokat és várakat romboltatja vala. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra olly híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s ujra egybe állíthatta, mellynek vert munkáju arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek, s eresztékeiknél bámulatos mivű drága kövekkel voltak egybefoglalva. De aklai is, mikor táborba szállt, különféle országok lovaival valának telve, mellyeket, bár látszott hogy kedve telt bennök, olly bő kézzel osztogat vala a szükölködőknek, hogy ollykor ollykor magának nyereg alá alig volt egy két lova. Azon aklok készsége bársonyból és biborból vala, királyi székei aranyból és drága kövekből valának készítve, asztala s konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban. Hadserege az idegen népeken kivűl tizszázezer fegyveresre telik vala, ugy hogy ha egy scytha meg talált halni, helyébe rögtön mást tesznek vala. Azon nemzet fegyverzete leginkább bőrből és különféle érczekből különféleképen vala készítve, minthogy íjakat, kardokat és láncsákat hordtak. Ethele király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czimert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták. Tehát ezen s más efféle pompákban Ethele király, minden korabeli királyoknál dicsőségesebb vala e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennök lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; idegen fajta kisérete lakik vala városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.

 

III. FEJEZET.

1. §. Ethele hadjáratáról s a châlons-i csatáról.

S miután a czézönmauri ütközetben a rómaiak megbuktak és szerte szét széledtek, Ethele király megtére népe táborába s néhány nap ott tanyázék tiszántúli szállásán. Azután Szevényben ünnepélyes udvart tartata: mellyre Németország fejedelmeivel Veronai Ditrik is megjelenvén, Ethelének és a húnoknak, mint mondják, teljesen meghódola, és rá vevé a királyt, hogy a nyúgoti tartományokat támadja meg. Kinek tanácsát Ethele elfogadván, tüstént parancsolá, hogy hirdessék meg a hadjáratot. S megindulván Sicambriából, először az illíreket hódoltatá meg, azután a Rajnán Constantiánál átkele. S a mint onnan a Rajna mellett alább szállt, Zsigmond király Basileá-nál roppant sereggel jött ellene, kit legyőzvén uralma alá hódoltata. S azon helyről megindulván Argentina városát szállá meg, mellyet eleitől fogva egy római császár sem birt megvívni, s a világ félelme falait lerombolva megvívá, és hogy rajta mindenki szabadon járhasson s kelhessen keresztül, parancsot ada, hogy míg ő él, falát meg ne építsék. Miért is azon várost később nem Argentiná-nak hítták, hanem mai napig Strassburg-nak nevezik. S megindítván onnan seregét Luxollium, Bizancia, Chalon, Masticonia Lingona és Lugdunum burgundiai városokat lerombolá, a végre a Rhodanus folyó mellett a katalaunok ellen szálla, hol is seregét megosztván, népének harmad részét választott kapitányaival Miramammona marokkói szultán ellen küldé. Minek hallatára Mirama Sevilla városából a húnok elől, a sevillai tengerszoroson átkelvén, Marokkóba futott. E közben azonban Ethele királyt Aëtius nevezetű római patricius tiz nyugoti királylyal hirtelen megtámadta. S Ethele midőn rögtön támadást akartak intézni ellene, követei által fegyverszünetet kére tőlök, hogy népének nagy részével, melly távol volt, csatlakozzék: de azok nem állván rá, a két sereg közt Belvider mezején reggeltől éjjelig folyt a csata. Vala pedig a két sereg közt egy patak, olly kicsinyke, hogy ha valaki egy hajszálat vetett volna belé, a viz csendes folyása alig birta volna alább vinni; ez a csata beálltával állatok és emberek vérével olly séddé nőtt, hogy kocsist szekerestől s fegyvereseket sodrott el, és a seregben e séd által igen nagy pusztulás lőn. Ez a csata tehát, melly a húnok és nyugoti királyok közt az említett helyen történt, a mint a régiek beszélik, nagyobb volt a világ valamennyi csatájánál, mellyet egy helyen és egy napon vívtak. Melly ütközetben a góthok királya Aldarikh nyomorúltan elesik; kinek halálát a mint a többi királyok megtudják, futásnak erednek. E naptól fogva emelkedett osztán fel a húnok és Ethele király lelke, s félelem szállotta meg a föld kerekségét, és ennek hallatára több ország adófizetéssel szolgált nekiek.

 

2. §. A húnok spanyolországi hadjáratáról.

A sereg harmadik csapata pedig, melly Miramammona ellen volt rendelve, a késedelem miatt a csatában nem vehetvén részt, Ethele haláláig a katalaunok közt maradt s végre Katalaunia lakosaivá lett. Mert csupán a húnok, az idegen nemzeteken kívül, háromszázharminczezeren és harminczketten voltak. Ezen húnok közzűl többen voltak a seregben kapitányokká téve, kiket a húnok nyelvén spán-oknak hívnak vala s kiknek nevéről nevezték később egész Ispániá-t, holott előbb katalaunoknak hívták őket.

 

3. §. Ethele diadalmi hadjáratáról.

Ethele és a húnok Belvidernél darabig időzvén, végre diadallal visszatérve bémenének Tolosa városába, hol őket a polgárok roppant dicsőséggel fogadták. S innen visszatértökben Reims galliai várost, melly Ethelének menet ellent állott volt, felégették, a katonaságot és polgárokat, kik belé zárkóztak volt, mind leöldökölvén. S miután Ethele Francziaországot és Flandriát így feldúlta, a Rajnán Coloniá-nál átkele, a hol szent Orsolyát a britanok királyának leányát a tizenegyezer szüzzel a kegyetlen húnok irgalmatlanúl leöldöklék. Innen Ethele Thuringiá-ba menvén, miután Eisenachban udvart tartott, a dákok (dánok), norvégek, friesek, litvánok és pruténok ellen nagy sereget rendele, kiket meggyőzvén és megalázván meghódoltata, határon uralkodásában túl ment vala, minthogy Sicambriát maga nevéről neveztette. És mivel Ethele király a húnoknak és más népeknek megparancsolta volt: hogy azt Ethele városának hívják: a németek a tilalomtól félve azt Eczelburgnak nevezték; de a húnok azon tilalommal keveset gondolva mint előbb mai napig is Ó-Budá-nak hívják.

 

5. §. Ethelének a világ négy része felé felállított őrseiről.

Miután tehát ezeket így végezte, öt esztendeig folyvást Sicambriában nyugodott, őrszemeit a világ négy része felé szétosztván. őrseinek ugyanis első csapata Sicambriától kezdve sorjában, a mennyire egyik kiáltása a másikig elhallhatott, Németország Colonia (Köln) városáig szokott vala éjjel nappal állani, a másik Litvá-ig, a harmadik a Don folyó partján, a negyedik Jadra dalmatiai városig állomásoz vala, kiknek riadó szavából a világ négy része megtudhatta, mit csinál Ethele, vagy milly táborozással foglalkozik.

 

IV. FEJEZET.

Ethele olaszországi táborozásától birodalma felbomlásáig s a magyarok bejöveteléig.

1. §. Aquileja megvívásáról.

Pannonia, Pamfilia, Macedonia, Dalmatia és Frigia városai, mellyeket a húnok gyakor rablásokkal és megszállásokkal zaklattak, Ethelétől szabadságot nyervén, szülöttjök földét oda hagyva, az Adriai tengeren át Apuliá-ba költözének, az oláhok, kik pásztoraik és jobbágyaik voltak, önkényt Pannoniában maradván. S miután Ethele király Sicambriában öt esztendeig nyúgodott, gondoskodék, hogy serege harmad rész híját, melly Kataloniában maradt volt, kipótolja, s ünnepélyes udvart tartván, megindula Pannoniából, és Stirián, Karinthián s Dalmátián átvonulván Salona és Spalato városánál éré az Adriai tengert, hol is mind két várost földúlatá és égetteté. S megindulván osztán a tenger mellett Tragura, Sebenicum, Scardona, Jadra, Nona, Sena, Pola, Parencia, Capostria és Terestina városait és sok más várost elfoglalván, a hegyek közt végre Aquilejá-hoz érkezék, mellynek nagyságán a mint körültekintette, elámúlván, magát vereségben gondolta volna, ha az említett várost megvívatlan hagyja, azért legkivált, mivel híre vala, hogy igen sok longobárd menekűlt volt bele Pannoniából, kik a húnok uralmát és Ethelét megvetették, kiket a polgároktól követei által vissza is követele. S midőn azok vonakodtak kiadni, a várost különféle vívó szerszámokkal vívni kezdé, s miután semmi módon meg nem vehette, más fél esztendeig megszállva tartotta. Egyszer hát történt, hogy a mint a várost sok varázsló kiséretében, kikbe babonás hite szerint igen nagy bizodalmát helyzi vala, körüljárta, látá hogy egy gólya a tengerből fölszállva egy palota ormára űle, mellyen fészke vala, és fiát szájába fogva szemők láttára a tenger nádasába vivé, s visszatérve többi fiait is fészkével együtt, mint mondják áthordá. Minek láttára Ethele király vitézeit magához egybe hivatván monda: “Lássátok íme bajtársak! e gólya a jövendő veszedelmet, hogy mi e várost föl fogjuk dúlni, előre érzi, s menekülni törekszik, hogy a polgárokkal együtt ne veszszen. Legyetek azért holnap a csatában annál vitézebbek; meglássátok, hogy a város bukni fog.” S azután parancsot hirdetvén, miután a várost mindenféle vivó szerszámmal sem birta megvenni, utoljára scytha furfangossággal tízszer százezer emberétől mindegyiktől egy egy nyerget kivána, s a fal mellett nyeregből halmot hányatván a nyergeket meggyujtatá, mellyeknek lángja és tüze miatt a fal megrepedezve tornyaival együtt földre omlott. Mit látván a polgárok a várost mind oda hagyva a tenger szigetébe menekülének. Azon szigetbe ugyanis ugy szállottak, hogy örökre ott maradjanak: de kevés ideig lakozván benne, Ethele királytól féltökben a Rialto ingoványai közzé vonulának, hol ma is lakoznak. Miért is ama szigetet a velenczeiek nyelvén mai napig Vecca Venesia-nak (Ó-Velenczének) nevezik. A velenczeiek azon Trójából valók, mint a régiek krónikája mondja: “a velenczeiek trójabeliek” stb. Trója romlása után ugyanis Aquilejába szállának meg, mellyet mint mondják ők alapítottak. Némellyek azonban úgy vélekednek, hogy a velenczeiek Sabariából származtak. Sabariát pedig longobárdok lakták vala, hol a föld kereksége nemzetének közönséges iskolája vala, melly a költők énekeivel, a bölcsek tudományával jelesen ékeskedik s különféle bálványzó tévelygéseknek hódol vala. Mellyet elsőben a góthok Archelaus nevű királya pusztított el, de azután őket a húnok Pannoniából kiverték s most, mint tudjuk, a Ticino folyó partjain laknak, kiket Papiabeliek-nek is neveznek.

 

2. §. Ethele olaszországi hadjárata, Ravennába vonulása, Leo pápával találkozása.

Miután pedig Ethele király Aquileját megvívta, onnan Friaulba mene, hol Concordia városát elfoglalván a longobárdiai őrgrófságba vonúla, hol Trevisót, Bresciát, Cremonát, Veronát, Mantuát, Bergamót, Milanót, Alexandriát, Ferrerát és Italia több más városát uralma alá hódítá. Azután a mint Ravenna felé közeledett, az arianusok érseke, ki az említett városban, bő kincse lévén, az apostoli szék ellenére hitfelekezetéből tizenkét bibornokot emeltetett volt, a húnokat a polgárok tudta nélkül a városba titkon bebocsátá, a catholicusokat, kik abban tehetősebbek valának, általok leöleté, igérvén Ethelének, hogy ha hitfelekezetét követendi s a keresztyéneket üldözendi, Róma városát s egész Itáliát és Afrikát népe fáradsága nélkül ingyen urasága alá veti. S miután erre Ethele inkább az uralkodás mint az említett hitfelekezet kedvéért rá állott, a rómaiak átlátván a veszedelmet, melly ebből a keresztyénekre támadhatott, Leó római pápát Etheléhez küldék, kérvén hogy vonúljon ki a lombárdok határából, miért neki adót fizetnének és, mikor kivánja, sereget adnának. A pápa tehát az országnagyokkal és a római papsággal Etheléhez sietvén, összejövének értekezni a mezőn Ravenna előtt. S a mint mind ketten lóháton beszélgettek s a királynak úgy tetszett nehéz arra állnia, mit a rómaiak kivánnak vala, beszélgetés közben Ethele történetből föl felé tekinte, s feje fölött a levegőben egy férfiút láta lebegni, kezében kardot villogtatva, ki fenyegetőzik vala, hogy fejét lecsapja. Min osztán szivében megrettenvén a rómaiak minden kérelmébe bele egyezék, s így a pápa örömmel megtére Rómába, Ethele pedig Ravennába vonúla. Holott is az arianus érseket valamennyi követőjével és czimborájával együtt elfogatván, tőle hatvanezer márka aranyat csikara s azután mindnyájokat legyilkoltatá.

 

3. §. Szorád győzedelméről, Ethele haza tértéről.

Ugyanezen napokban, míg Ethele Ravennában múlatott, Szoárd, a király katonaságának főkapitánya, a hún sereggel bémegy Apuliába és Calabriába, hol Reggio városát és Catonát, mellyben Cato született és lakott, lerombolja, azután a Terra di Lavorót földúlván seregével a Cassino hegyéig dúl s onnan osztán diadallal tér meg Ravennába. Miután hát mind ezt igy véghez vitte Ethele király, megtére Pannoniába. És midőn e szerént hatalmát nyugoton és keleten, éjszakon és délen, széltében és hosszában uralkodva kiterjesztette, elméjében azt forgatja vala, hogy a tengeren átkelve Égyiptomot, Assziriát és Áfrikát hódítsa meg.

 

4. §. Ethele menyegzőjéről, haláláról és temetéséről.

E közben azonban a braktai király emberi alaknál sokkal gyönyörűbb, Mikolt nevezetű leányát viszik hozzája szeretőűl, kit is mint mondják, annyira megszeretett, hogy nem győzött betelni szerelmével. Azon éjjel ugyanis, midőn vele menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban bele merűle, s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s lélekzetét elfogván a világ félelmét megfojtá. Mikolt osztán álmából felserkenvén, a mint urát föl-fölrázogatva ébresztette, de csak meg sem mozzanthatta, látván hogy dermedt testéből az élet melege kifogyott, a királyi ajtónállókat sikoltozásával magához híva kiáltozá, hogy ura a minden test útjára elköltözött. Kiknek rettentő kiáltozására az egész őrség a palota ajtaihoz riadva nyargalásza. S eltemeték őt a föntebb említett helyen, Béla, Kadocsa s a többi kapitányok mellé.

 

5. §. A hún birodalom fölbomlásáról.

A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala, sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájá-nak neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva. Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.

 

6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyek-nek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják. Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. A honnan a köznép ma is mondja példabeszédben: akkor térj meg, — mondják a távozónak, — mikor Csaba Görögországból. Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.

 

7. §. Miután pedig Ethele fiai a krimhildi csatában csak hogy nem mind elvesztek, Pannonia tiz esztendeig király nélkűl vala, csak jövevény szlávok, görögök, németek, morvák és oláhok maradván benne, kik Ethele életében neki köznépi szolgálattal szolgálnak vala. Támada végre egy fejedelem Lengyelországban, Szvatoplug Marót fia, ki Braktát meghódítván a bolgárok-on és morvák-on uralkodik vala, ki a húnok kiveszte után Pannoniában is hasonlóan kezde uralkodni. Ezt a Szvatoplugot a magyarok az Ung vize mellől különféle ajándékokkal édesgetvén és követeikkel kikémleltetvén, miután katonaságát erőtlennek tapasztalták, hirtelen megtámadván a Rákos vizéhez közel Bánhida mellett egy városban, mellynek romjai maig is látszanak, egész katonaságával elvesztették. S igy Pannonia föntebb említett népein kezdének uralkodni. Némelyek ugy beszélik, hogy a magyarok második bejövetelökkor Marótot, nem Szvatoplugot találták Pannoniában fejedelműl. Ez onnan ered, hogy atyja Marót nagyobb hirű vala, de mint elaggott öreg azon várban nyugszik vala, mellyet Veszprém-nek hívnak s meghallván a szerencsétlenséget melly fián esett, fájdalmában rögtön halállal végezte életét, fia pedig az uralkodásban uj ember vala.

MÁSODIK KÖNYV.

A MAGYAROK TÖRTÉNETE BEJÖVETELÖKTŐL 1282-IG.

I. FEJEZET.

A magyarok dolgairól a vezérek korában.

2. §. A magyarok bejöveteléről s hét kapitányáról.

4. §. Első kapitány Árpád.

Azon kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb vala. Azért is ezen Árpád tört ád hadával elsősorban a ruthénok havasain s ő ütötte föl legelsőben táborát az Ung vize mellett; minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonúláskor mögötte jár.

15. §. Az ágostai veszedelemről.

Kevés idő multával osztán a magyarok községe Lélt és Bulcs-ot Németországba küldi, kik is midőn Ágostához érkezének, a Lech folyón túl a réten ütének tábort, a várost éjjel s nappal viadalokkal háborgatva. S miután azt gyors rohamokkal bevenni nem birták, Ulrik püspök és a polgárok a külvárosból megátalkodva nem akarván visszavonulni, a császárhoz követeket küldenek s buzdítják, hogy siessen a város alá, mivel az őket megszálló magyarok sokan vannak ugyan, de nem vigyáznak magokra, úgy hogy nagyon könnyü lesz őket leküzdeni. Megindulván tehát a császár ulmi udvarából s gyorsan és titkon megérkezvén, miután a magyarok állását és seregét kikémlelte, napkelte után három órával, mikor eső esett, rájok rohana és a városhoz közelebb eső egyik seregöket hirtelen legyőzé. Mit látván Lél és Bulcs futásban keresve menekülést hajóba veszik magokat s a Dunán aláereszkednek, hogy Magyarországba meneküljenek. Kiket is Regensburgon átkeltökben fogságba vetvén a császárhoz küldenek, s a császár őket akasztófára itélvén Regensburgban bitófán végeztette ki. Némelyek ugyan mesésen azt állítják, hogy másként végezték őket ki, hogy a mint a császár elé voltak állítva, egyikök kürtjével a császárt agyon ütötte volna: de bizony e mese a hihetőséggel ellenkezik, s a ki illyest hisz, elméje gyenge voltát árulja el; mert a bünös személyeket kötött kézzel viszik a fejedelmek színe elé. Igaz azonban, s a krónikás könyvekben is megvagyon, hogy vakmerőn szitkozódva sérelmesen szólottak a császárnak, mondván, hogy ha őket megöletendi, nemzetéből többé egy fogoly sem élhet, hanem vagy örök rabságra vetik, vagy minden itélet nélkűl megölik. Mi meg is történt. Mert a mint a magyarok meghallották, hogy a császár őket igy ölette meg, valamennyi német foglyot, még az asszonyokat és csecsemőket is, húszezerig valót leöldököltek.

 

16. §. A magyarok másik csapatának diadaláról.

A másik sereg pedig, melly Ágostától távolabb vala, a mint megértette, hogy a császár bajtársaikra ütött, egy erdőbe gyülekezék, és a mint megtudta, hogy a császár serege elszéledt, népe nagyobbik csapatát, melly a Rajna felé tart vala, űzőbe vevé, s a mint e sereget a mezőn nyargalva beérték, az mint a méh egyszerre egybe tódula, mellyet is nyilaikkal lövöldözve se megszállani se visszavonúlni nem hagyának, kik is végre magokat mintegy elhalva a magyarok kezébe adták. Kiket is a mint elfogtak, mindnyájoknak fejöket vették, bajtársaik toráúl. Valának pedig katonák és pajzshordók, kiknek fejét vették, mintegy nyolczezeren.

 

17. §. A magyar had diadalmas visszatértéről.

Innen osztán megindulván a Duna vizén Ulmnál átkelének és a fuldai monostorhoz érének, abból nagy kincset rablának, és azután az egész sváb földet földúlván, a Rajnán Wormsnál átkelének s ott két herczegre t. i. a lothringenire és a svábföldire akadának, kik igen nagy sereggel jöttek ellenök; kiket legyőzvén és megszalasztván, azután Francziaországba menének, hol a keresztyéneken és szerzeteseken erős üldözést követtek el. Onnan osztán megindulván s a Rodanus (Rh˛ne) folyóig menvén, két várost, tudniillik Segusát és Taurinát kirablának az olaszországi havasokon át véve útjokat, és midőn Lombardia síkját meglátták, sebes nyargalva sok zsákmányt rablának s így térnek végre vissza hazájokba.

 

19. §. A konstantinápolyi hadjáratról s Botond bajvívásáról.

 

Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának. Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kivánja vala, hogy két magyar birkozzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkozni; s a mint a küzdő tér elkészűlt, bárdját, mellyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, ollyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazitani. S a mint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek. A mint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségűl? Akkor Botond rá rohanván mint mondják úgy megragadta, hogy alig telt a bírkozásban egy kis óra, a görög úgy földre terűlt, hogy semmi módon nem birt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának, nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának. A magyarok tehát a viadal dicsőségét megnyervén, követeket küldenek a görögökhöz az adót követelni, kiknek, mint mondják, a császár mosolyogva egy szót sem válaszolt. Akkor a magyarok vezérökkel Taksonnal tanácsot tartván, azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok elkövettek. A magyarok községe tehát kapitányaival vagy vezéreivel, kiket időnként szokott vala tenni, Gyeics vezér idejéig egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.

 

Képes krónika

Az első kapitány
(A fehér ló története)

28. Ezek közül a kapitányok közül Árpád, Álmos fia, Előd unokája, Ügyek dédunokája a többieknél gazdagabb és hatalmasabb volt. Ennek apját, Álmost egyébként megölték Erdélyországban, nem vonulhatott be ugyanis Pannóniába. Erdélyben tehát kipihenték magukat, és új erőre kapatták nyájaikat. Hallva pedig az ott lakóktól, hogy a föld dús, hogy a Duna a legjobb folyó, és hogy azoknál a részeknél jobb föld a világon sincs, miután közösen tanácskozást tartottak, elküldtek egy követet, név szerint Künd fia, Kücsidet, hogy menjen, fürkéssze ki az egész földet, és ismerje meg a föld lakóit. Kücsid, amikor Magyarország közepére ért, és leereszkedett a Duna melletti részekre, látta, hogy a hely kies, a föld mindenütt jó és termékeny, a folyam jó és legelőkben gazdag – megtetszett neki. Ezután a tartomány fejedelme elé járult – Szvatopluknak hívták[8] –, aki Attila után uralkodott; az övéi nevében köszöntötte, majd előadta az okot, amiért jött. Szvatopluk ennek hallatára nagy örömmel örvendezett: jöjjenek csak, és műveljék a földjét – parasztoknak hitte ugyanis őket, ezért nyájasan bocsátotta el a követet.

Kücsid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, tarsolyába perjefüvet tett, magához vett a fekete rögű földből, majd visszatért övéihez. S miután mindent elbeszélt, amit hallott és látott, nagy tetszésre talált náluk. Ezután bemutatta nekik a kulacs vizet, a földet és a füvet, Miután ezeket maguk is megízlelték, megbizonyosodtak róla, hogy a föld kiváló, a vize édes, és a rét olyan füvekből áll, ahogyan azt a követ előadta nekik. Ekkor Árpád az övéivel együtt megtöltötte szarukürtjét a Duna vizéből, és az összes magyar színe előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte arra a szarukürtre, hogy az Úr ama földet adja nekik mindörökre. Szavai befejeztével az összes magyar háromszor így kiáltott: „Isten! Isten! Isten!” Akkor találták föl ezt a szokást, és ez a magyaroknál mindmáig divatban van. Ezután a követet közös elhatározással visszaküldték az imént említett fejedelemhez, és földje fejében egy nagy lovat küldtek neki, Arábia aranyával aranyozott nyereggel és aranyozott kötőfékkel. A fejedelem ennek láttán még inkább örvendezett, mert azt gondolta, hogy a földjéért valamiféle vendégajándékot küldtek neki. A követ pedig ekkor a fejedelemtől földet, füvet és vizet kért. A fejedelem mosolyogva így szólt: „Vegyenek csak, amennyit akarnak, ezért az ajándékért!” Közben Árpád és a hét vezér bevonultak Pannóniába, de nem mint jövevények, hanem mint örökség jogán a föld birtokosai. Ekkor egy másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezt az üzenetet bízták rá: „Árpád az övéivel egyetemben ezt mondja neked: azon a földön, amelyet megvásároltak tőled, tovább semmiképpen se maradj; mert földedet megvették a lovon, füvedet a kötőféken, vizedet a nyergen. S te örökbér ellenében, azaz ínségedben és mohóságodban átengedted a földet, a füvet és a vizet.” A fejedelem, miután elmondták neki az üzenetet, mosolyogva így szólt: „Azt a lovat üssék agyon fakalapáccsal, kötőfékét vessék a legelőre, aranyozott nyergét meg dobják a Dunába!” A követ ezt válaszolta neki: „S ebből, uram, ugyan mi kár éri őket? Ha a lovat megöleted, az ő kutyáiknak adsz táplálékot, ha a kötőféket a fűbe vetteted, az ő szénát kaszáló emberei találják meg az arany kötőféket, ha pedig a nyerget a Dunába dobatod, az ő halászai teszik partra és viszik haza az aranynyerget. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.”

Ezek hallatára a fejedelem a magyaroktól megrettenve összegyűjtötte hadseregét, segítséget szerzett barátaitól, majd egész haderejét egyesítve a magyarok ellen vonult. Azok pedig eközben a Duna mellé értek, és pirkadatkor egy gyönyörű mezőn harcba szálltak. Az Úr segedelme a magyarok mellett volt, s a többször említett fejedelem megfutamodott előlük. A magyarok egészen a Dunáig üldözték, ott félelmében a Dunába vetette magát, és mert a víz sodrása gyors volt, belefulladt. Az Úr tehát visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Szichonnak, az amoriták királyának a földjét és Kánaán valamennyi országát(Zsolt. 134,11). S mivel ez az Árpád kapitány Szkítiában különleges méltóságot viselt, és Szkítia fölhatalmazásával és jóváhagyásával nemzetségének az az előjoga volt, hogy a hadi vállalkozásra indulóknak ő egymaga járjon az élén, visszatéréskor pedig utolsóként haladjon, ezért – a hagyomány szerint – Árpád a Pannóniába történő bevonulásban megelőzte a többi kapitányt. Árpád, miután – mint föntebb előadtuk – a többi magyarral együtt legyőzte és megölte Szvatoplukot, tábort ütött a Noé-hegyen Fehérvár mellett. Ez volt az első hely, melyet Árpád kiválasztott magának Pannóniában, ezért Szent István király, aki tőle származott, ott a közelben alapította meg Fehérvár városát.

 Lél és Bulcsu kapitány haláláról

60. I. Konrád német király uralkodásának tizennyolcadik évében a magyarok kivonultak és földúlták Németország egyes részeit. Amikor Augsburg városához értek, ott Ulrik püspök a polgárokkal és Svábország főembereivel együtt szembeszállt velük. S mivel a magyarok makacsul ostrom alatt tartották a várost, és nem akartak a váras alól eltávozni, Ulrik végül követeket küldött az említett Konrádhoz, hogy gyorsan siessen a városbeliek segítségére. Ő ezt nem is mulasztotta el. S mivel a magyarok a város ostromlása közben elővigyázatlanul viselkedtek, a német és az olasz sereg meglepetésszerűen rajtuk ütött, úgy, hogy ha menekülni akartak volna, sem tehették volna, egyrészt, mert akadályozta őket a Lech folyó, ami azokban a napokban a vízmosásokat elöntve rettenetesen megáradt, másrészt pedig mert az említett hadseregek falként zárták körül és szorongatták őket. Így hát az ellenségtől beszorít­va egyeseket elfogtak, másokat kegyetlenül meggyilkoltak közülük.

Elfogták ezen a helyen Lélt és Bulcsut, a két híres kapitányt is, és a császár elé vezették őket. Amikor a császár megkérdezte tőlük, hogy miért ennyire kegyetlenek a keresztényekkel szemben, ezt mondották: „Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött bennünket, hogy az ostorotok legyünk, s akkor ejtetek foglyul és öltök meg bennünket, amikor fölha­gyunk üldözéstekkel.” A császár így szólt hozzájuk: „Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!” Lél ezt mondta neki: „Hozzák hát ide a kürtömet, előbb hadd fújjak bele, s utána majd válaszolok.” Odavitték a kürtjét, ő meg a császár mellé lépve, miközben úgy tett, mintha a kürtbe készülne belefújni – a hagyomány szerint –, a kürtjével oly erősen homlokon sújtotta a császárt, hogy a császár ettől az egyetlen ütéstől szörnyethalt. S ezt mondta neki: „Előttem mész majd, és szolgálni fogsz nekem a másvilágon.” A szkíták hite ugyanis az, hogy mindazoknak, akiket életükben megölnek, szolgálniuk kell őket a másvilá­gon. Tüstént megkötözték és Regensburgban bitófára húzták őket.